A reformkor nagy költõje, az elvi alapon álló magyar kritika megindítója, nagyhatású szónok és politikus, Nemzeti Himnuszunk szerzõje. Középbirtokos nemesi családból született Szõdemeteren. Kis korában árvaságra jutott, fél szemét himlõ következtében elveszítette. 1796-ban a debreceni kollégiumba került, itt végezte el jogi tanulmányait is. 1810-ben lett Pesten joggyakornok, megismerkedett Kazinczy pesti barátaival. Pályája elején Kazinczy nyelvújító mozgalmának volt harcos híve, az irodalom fejlesztésével a polgári fejlõdését kívánta elõremozdítani. 1817-ben fordulat következett be pályáján. Kiábrándult Kazinczy elvont humanizmusából, bírálta a fordításirodalmat propagáló elveit, s az eredeti alkotóktól várta az irodalom fejlõdését. Hazafias verseivel a haladás ügyéért harcolt, s a cselekvõ hazafiasságot hirdette, a korabeli nemesi tespedéssel a dicsõ múltat, a szabadságmozgalmak emlékét állította szembe. A reformmozgalom elõrehaladtával lehetõség nyílt politikai szereplésére is. 1832-ben országgyûlési követ lett, s a haladó ellenzék legkiválóbb szónokaként a polgárosodásért és a jobbágyság terheinek csökkentéséért vívott harcban találta meg hivatását. Kiállt a magyar nyelv hivatalossá tétele, az 1831-es felkelésben levert lengyelek mellett. A kormánnyal és a rendekkel vívott harcát Országgyûlési naplójában örökítette meg. 1838-ban, hazafiúi csalódásának mélypontján írt Zrínyi második éneke c. verse ugyan a nemzet halálának döbbenetes jóslatával végzõdik, de unokaöccséhez írt eszmei végrendeletében és tevékeny munkásságában a jövõbe vetett hit jutott kifejezésre. Éppen befejezte a Wesselényi védelmére írt röpiratát, mikor a halál Csekén elragadta.